
Még alig volt autó Budapesten, mégis épült egy 500 férőhelyes garázs az erzsébetvárosi Kertész utcában
Ötszáz hely, alig autó: így kezdődött a pesti autóláz
1924-ben, amikor Budapesten még javában a bérkocsik és a villamosok uralták a forgalmat, az erzsébetvárosi Kertész utcában egy 250 kocsit befogadó, vasbeton szerkezetű garázs nyílt: ez volt a Cyklop. Négy évvel később, a bővítés után már 500 autó fért el benne. Korabeli plakátokon, rendőrségi aktákon és sajtóriportokon keresztül mutatjuk be, hogyan vált a húszas évek Pestjén az autó elérhetetlen státuszszimbólum, népvándorlással kísért hegyi versenyek főszereplője és a mozik kasszáit robbantó ikon.
Miért fontos?
🎯 A parkolásról, a száguldásról és az utak minőségéről szóló mai budapesti viták egyáltalán nem újak. Száz évvel ezelőtt a fővárosi lapok hasonló kérdéseken háborogtak: hová álljanak a belvárosban veszteglő autók, hogyan éljék túl a gyalogosok a közlekedéstflasztert, miért mennek tönkre az abroncsok a kátyúkon, és ki fizesse a burkolatok felújítását.
🐎 A nagy kép: a motorizáció egybeesett a lovak kiszorulásával. 1911-ben még 21 700 ló dolgozott a fővárosban, 1926-ra számuk körülbelül 7000-re apadt.
Herczeg Ferenc találóan összefoglalta:
…a motor elütötte a hátaslovat.

📊 Számokban
250 → 500: a Cyklop garázs befogadóképessége a megnyitáskor (1924) és a bővítés után (1928).
80: ennyi sofőr kapott szállást a garázsban.
30 000 pengő: évente ennyibe került a svábhegyi versenypálya felújítása.
10 000+ pengő: ennyi pénzdíjat tűzött ki a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) az 1930-as svábhegyi Európa-bajnoki futamon.
🏗️ „Budapestnek új nevezetessége van: megnyilt a Cyklop-garage, amely a csendes Kertész-utcának három üres telkén épült fel” – adta hírül az Új Idők 1924-ben.
A vasbeton szerkezetű technikai látványosság átadásán a vendégek között József Ferenc királyi herceg és Auguszta főhercegnő is megjelent.
Lift helyett szerpentin: Székely Béla műépítész az akkor divatos felvonók helyett enyhe emelkedésű, kétsávos rámpákkal kötötte össze az emeleteket. A garázsba két külön utcai kapu vezetett, így a be- és kihajtó autók soha nem találkoztak egymással.
Garázs és sofőrszálló: a legmodernebb amerikai kocsimosó gépek óvták a fényezést, a pincében két 40 000 literes tartály tárolta az üzemanyagot, a földszinten pedig alkatrész- és gumi üzlet működött. A 80 sofőrnek fürdőszobás szállás, külön társalgó és büfé járt, ahol biliárdasztal, gramofon és rádió szórakoztatta őket a várakozás óráiban. A vezetőség még élet- és balesetbiztosítást is kötött a náluk állomásozó gépkocsivezetőkre.
Házhoz vitt autó: a korszak tehetős úrvezetői, akik szívesen ültek volán mögé, de a parkolás és a karbantartás nyűgét kerülték, telefonon rendelhették házhoz a saját autójukat: „…a Cyklop-garage a soffőr nélkül bent álló kocsikat telefonutasitásra reggel a kivánt helyre küldi és este felelősség mellett e célra szerződtetett soffőrökkel behozatja”. Így nem kellett éjjel gyalog hazamenni a garázstól, az autó reggelre tisztán, megtankolva várt a kapu előtt.
1928-ban a garázst ötszáz férőhelyesre bővítették.
Az automobilszakmában még az optimisták is tulzottnak találták ennek a garage-óriásnak a létesitését, de az események mindenben a vezetőségnek adtak igazat. (..) Nem akarunk jóslásokba bocsátkozni, de határozott meggyőződésünk, hogy az ötszáz férőhellyel rendelkező impozáns Cyklop-garage, ha ebben a tempóban folyik a kocsik beállitása, rövidesen szüknek bizonyul.

Az utca
🚗 A húszas évek derekára az autó megkerülhetetlenné vált a pesti flaszteren. A Városligetben autókiállításokon tolongott a közönség, éjjel-nappal bérautót lehetett hívni, a Margitszigeten autó-szépségversenyeket rendeztek. Aki nem engedhette meg magának a vásárlást, sorsjegyet vett: a Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesület sorsolásán egy hathengeres Buick volt a főnyeremény.
Az Esti Kurír 1927-ben már ezt írta: „A nagyvárosi tájékozottsághoz tartozik az is, hogy megismerjük az egyes autómárkákat, a kocsi külsejéről.”
Káosz a síneken és a járdán: a békebeli tempóhoz szokott gyalogosok és az egyre gyorsabb autók találkozása mindennapos balesetekhez vezetett. 1923 őszén Rakovszky Iván belügyminiszter személyesen számolt be arról, hogy a saját szemével látott valakit újságot olvasva átvágni a forgalmas villamossíneken. Csak 1923 októberében 136 közlekedési baleset történt a fővárosban, ebből tíz halálos volt.
Megrendszabályozott gyalogosok és a villanyrendőr: a rendőrség megtiltotta az úttesten való rézsútos átkelést, a villamosokról való leugrálást és a járművek oldalán való „tujázást”, a járműveket pedig arra kötelezte, hogy ne az utca közepén tegyék le utasaikat, hanem álljanak a járdaszegély mellé. Ekkor jelentek meg az aszfalton a keramitkockákból kirakott „Gyalogos átkelés itt!” feliratok, 1926 decemberében pedig a Blaha Lujza téren felállították Budapest első, kézzel forgatott „villanyrendőrét”, vagyis forgalomirányító lámpáját.
Pocsék utak, elkopott pneumatikok: hiába nőtt a forgalom, az infrastruktúra alig bírta a terhelést. A Goodyear 1927-es mérése szerint a kátyús, vizes makadámutakon az abroncsok a gyári garanciának csak 35 százalékát bírták, miközben Angliában a teljeset. A főváros ezért fokozatosan átállt a pormentes, hengerelt aszfaltburkolatra, 1928-ban pedig a Mautner Sándor (ma Dózsa György) úton megépült az első budapesti kísérleti betonút.
A Svábhegy
🏁 1920 és 1930 között minden ősszel a budai hegyoldal került a hazai autókultusz középpontjába. A Királyi Magyar Automobil Club nemzetközi hegyi futamának mintegy 5 kilométeres szerpentinje a Kékgolyó utcától indult, és az Istenhegyi út, a Diana utca, a Karthauzi és az Agancs utca meredek kanyarjain át a fogaskerekű Svábhegy állomásáig vezetett, 305 méteres szintkülönbséggel.
„Már nyolc órakor reggel valóságos népvándorlás indult meg az Istenhegyi-út felé. Az egész környék feketéllett az emberektől”
– írta A Társaság az 1926-os versenyről. A lap szerint a több mint százezres közönség végig kitartott, a célnál többek között ott volt Molnár Ferenc és Szép Ernő is.
Veszély: 1927-ben a tréningen összetört gróf Széchenyi Miklós Bugattija. Tragédia: 1926-ban Vazady Ottó sportriporter az egyik éles kanyarban állva próbált fotózni Kálmán Tihamér száguldó autójából, de kirepült a kocsiból, fejjel egy fatörzsnek csapódott, és szörnyethalt.
Európa-bajnokság: 1930-ban a verseny az európai hegyibajnokság futama lett, és először osztottak pénzdíjat is. A leggyorsabb versenyautó 2500 pengőt kapott.
A mozi
🎬 A filmipar azonnal meglátta az üzletet az új sebességkultuszban. Az Uránia 1924-ben az Autón szerzett menyasszonyt, 1926-ban a Barátom, a soffőrt vetítette telt házak előtt. 1927-ben megszületett az első hazai autós reklámfilm: az Ufa-színház igazgatója, Pásztor Béla által írt rövidfilmben két elszánt automobilista küzdött Posner Magda művésznő kegyeiért, természetesen a Chrysler volánja mögött ülő sofőr győzelmével.
A Meseautó: a korszak legfontosabb popkulturális szimbóluma Gaál Béla 1934-es filmje lett. Az érdeklődést már a forgatás idején tudatos sajtókampány fűtötte. 1934 augusztusában negyventagú stáb utazott Lillafüredre, ahol a Palotaszálló teraszán kerti mulatságot rendeztek a miskolci közönség bevonásával, és a statiszták Márkus Alfréd friss slágereire táncoltak a felvevőgépek előtt. A miskolci lapok büszkén írták, hogy a bükki szerpentinek „éppen olyan elragadó hátteret adnak az autós szerelemhez, mint a francia Riviéra”.
A Fórum díszelőadása: a film 1934. december 14-i premierjét a Kossuth Lajos utcai Fórum (ma Puskin) filmszínházban tartották. Az estélyi ruhás, jótékonysági díszbemutatóra harmincszázalékos felárral keltek el a jegyek, a közönség soraiban ott ült a teljes színészgárda: Perczel Zita, Törzs Jenő, Kabos Gyula, Gombaszögi Ella és Gózon Gyula. A siker akkora volt, hogy egy évvel később Londonban angol változat is készült Car of Dreams címmel
Ma
🏚️ A Kertész utca 24–28. alatti épület ma is áll. A homlokzat és a belső terek alaposan leromlottak, de a magasban még kivehető az eredeti felirat: CYKLOP GARAGE Rt. A főváros legöregebb emeletes garázsa máig őrzi azt az időszakot, amikor az autó még a technikai jövőbe vetett rajongást, a világvárosi eleganciát és a száguldás mámorát jelentette a pesti utcákon és a budai kanyarokban.
A várossal kapcsolatos két fontos passzióm a hajnali Normafán futni, és nagy sétákat tenni a pesti oldalon. Autonóm fotográfus és művésztanár vagyok. Rendszeresen publikálok képzőművészettel, fotográfiával, építészettel, mozgóképpel és környezetkultúrával kapcsolatos írásokat. Diplomáimat a MOME Vizuális Kommunikáció Tanszékén, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművész-tanár szakán szereztem. Ötödik generációs fővárosiként mindig vonzottak Budapest mikrotörténelmi vonatkozású emlékei. A várossal kapcsolatos két fontos passzióm a hajnali Normafán futni, valamint közösségi közlekedés helyett nagy sétákat tenni a pesti oldalon.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Heti rendszerességgel küldjük a legérdekesebb cikkeinket, eseményeinket és ajánlatainkat.
Feliratkozás


